Isten éltesse!

a Jánokkát, aki a minap négy éves lett! Kénytelen vagyok késve bejegyezni, mert negyedik életévének utolsó hetét lázas, taknyos köhögős betegen töltötte, előtte meg a Miska töltötte ugyanígy az idejét, szóval egy ideig reszkető kisfiúkat dugdostunk hűtőfürdőbe, kúpokat kis fenekekbe, porszívócsöveket kis orrocskákba. De aztán ahogy megbeszéltük, a születése napjára láztalan lett a János, és ünnepelhettünk. Nem sikerült olyan fényesre , mint tavaly, mert ki voltunk nyúvadva, még a csodálatos fő-fő ajándékával sem készültünk el, hiába szabtunk-varrtunk egy hétig minden éjjel, de amint elkészül közzétszem, mert szép lesz. Most is igazából szabnom-varrnom kéne, nem itt netezgetni. De azért nem kell őt sajnálni, kapott rengeteg ajándékot így is. A legjobb a torta volt, amiről valamiért nekünk csak videónk van, (ezt a hülyeséget) ezért nem tudom illusztrálni. De elmesélem. Faggattam a Jancsit, hogy milyen tortát szeretne, közölte, hogy nem érdekli, a torta. Gyorsan rájöttem, hogy biztos, mert nem akar tortát kóstolgatni, nem annyira szereti és ismeri az édességeket, így rákérdeztem, hogy akkor inkább főzeléket kér-e, mondta, hogy igen. Itt akkor kibarkochbáztam, hogy kelbimbós, sütőtökös főzeléket szeretne, amin sokat nevettünk, hisz biztos, nincs sok olyan gyerek a világban, aki kelbimbót kér a szülinapjára, de nekünk azért pont jutott egy ilyen. De azért nem hagytam annyiban a torta dolgot, rákérdeztem, hogy az érdekli-e azért, hogy hogy néz ki egy torta, mondta, hogy az igen. Hosszas profi szintre fejlesztett barkochbázás, anyai ráérzés, kedvenc mesékre való jól emlékezés segítségével az alábbi rendelést vettem fel:
Legyen rózsaszín, kék és piros, és legyen rajta a Bolond Jemelja, a cár, a csuka, és a bábuska ( ők a Csuka parancsára című orosz népmese szereplői, mely mese mostanában a Jancsi kedvence, szerintem teljes dinkaság, de a Jancsinak tetszik, hogy a Jemeljának teljesül minden kívánsága).
Csuka parancsára, szíve óhajára lett is ilyen tortája. És főztem neki egy akó kelbimbós sütőtököt is.
A család muzsikusaitól zenét kért, tudta, kitől mit kell, azt is pontosan körülírta milyen zenét akar, és amikor egy héttel később rákérdeztem, pontosan ugyanúgy elismételte az óhajait, szóval tényleg tudta mit akar. Ezt akarta: legyen benne ének, fiúk és lányok is énekeljenek, legyen benne trombita, dob és gitár, és inkább olyan legyen , hogy subidubi, mint hogy lálálálá (ezt lassan kell olvasni). Kapott ilyen zenét, most végre én is élvezem, amikor zenét hallgat.
És kapott egy Orsi féle Szivárványos zenekönyvet is, amit nagyon szeretünk, és reméljük, hogy a Miska nem fogja titokban lekaparni a színes pöttyöket a metalofonról, (nagyon törtekszik erre, nem tudom, sikerül-e megakadályoznom), mert akkor odalesz a szivárvány és marad a dó, -ré-mi, amit olyan nehéz nekem megjegyezni. És még kapott mindenfélét, de azt most hagyjuk, megyek szabni varrni.

Teve ügy update

Ha megkérdezzük a Jancsit, hogy mit csinált vele a teve, bekapja a kezét, vagy ha lusta, akkor csak csattogtatja a fogát.

Ki?

Ezt a szót mindkét kisfiam tudja mondani, a Miska egész egyértelműen, mindenre, a gorillára, a kenyérpirítóra és a villamos összes utasára. A Jancsi kicsit kevésbé felismerhetően mondja, de megtanultuk, hogy akkor kell mondani, amikor ajtón kopogtatós játékot játszunk, és azért kell mondani, mert mi van, ha a farkas kopog, és ha nem kérdezi meg és csak úgy beengedi, akkor megrágja a kezét, de ezentúl majd a farkast lecserélem tevére. Ezt a játékot imádja a János, a lényeg, hogy van egy kis kartonajtó, amin kopogtat egy vendég, a Jancsi erre megkérdezi, hogy ki (vagy valami hangot ad, de mindig ad, próbálkozik!) és akkor mondom, hogy a mókus/a kisherceg/a Vackor/a csiga, és ha szívesen látott vendég, akkor kinyúl a kis kezével, és kinyitja a kartonajtót a vendégnek, aki aztán megörvendezteti valami kis ajándékkal vagy showműsorral, persze neki eközben is nyújtogatni kell a kezeit, és elvenni meg megfogni meg odaadni, meg megtapogatni és megmutatni mindenféléket. És közben végig vigyorog, és várva várja, hogy ki a következő vendég és mit hoz, és milyen hangja van, és mit énekel majd. Olyan ügyes! és tök motivált.

Most volt szakértői bizottság előtt a látásvizsgálóban, ahol az volt a feladata például, hogy itt ez a csillogó pamacs, fogja meg. Na persze esze ágában sem volt, jó, ránézett, de rágta a kezét, és nem nyúlt érte. Az ilyen helyeken mindig fogyatékosnak tetteti magát... aztán kimentünk a váróba és a kirakós játékban minden figurát megmutatott, és szépen kipiszkálta mindet a helyéről. Aztán a nagyon aranyos pszichológus, minden jót elmondott róla, hogy milyen okos, és észrevette, hogy villant a szeme. Észrevette! Szokott neki tényleg csillanni a szeme, ha valamiért lelkesedik, és ez az asszony már megint egy perc alatt levette, hogy a Jancsi milyen, hogy okos, hogy akar kommunikálni meg, hogy csillan a szeme. Legutóbb, mikor a Jancsi másfél éves korában jártunk ott és addig jobbára csak szánakozó pillantásokat vagy óvatos türelemre intéseket kaptunk, ő már akkor azt mondta, hogy mennyire figyel, hogy reagál és hogy tökre képben van, és ha levonjuk azt a 15 hónapot, amit kórházban volt, épp a korának megfelelő és egyáltalán nem is halmozottan sérült. Imádok hozzá menni, de sajnos ez csak ritkán adatik meg. Kicsit azt hiszem még nálam is optimistább, de ez jólesik.

És még itt kell elmesélnem azt is, mert a kopogás miatt épp ideillik, hogy a Miska eltanulta a Jancsitól, hogy ha valamit nagyon szeretne akkor kopog, vagyis kalimpál a feje mellett. Így mostmár, amikor megkérdezzük, hogy ki akar pokróchintázni mindketten borzasztó lelkesen kopognak a kis szőke fejük mellett. Nincs még két ilyen aranyos kisfiú a világon!

Jaj jaj Jaj!

A Miska jajong. Nagyon jól áll neki, amikor üde kis fiatalságával úgy nyög és jajong, mintha fájna neki a dereka meg a térgye, mikor lehajol. Felsepri a kölesgolyókat/lisztet/pelenkákat/ csirkehúst, amit széthintett, és közben nyög meg azt mondja, jaj jaj. Iszonyú vicces... aztán még akkor is jajong, amikor megfogja a forró fűtőtestet, de először engem vonszol oda a kezemnél fogva, és odanyomja, hogy előbb mondjam én, hogy jaj, aztán ő is mondja aranyos kis cérnahangján, jaj. Nyilván tőlem tanulta, hisz mindig mondtam neki, hogy jaj meleg. Meg amikor a Gyerekdalokat akarja nézni, akkor is megfogja az ujjamat, és elvonszolja, (mögötte velem) a DVD-ig, hogy megnyomja a play gombot, ilyenkor nem mondja, hogy jaj, kivéve, ha nem engedelmeskedem, de akkor nagyon hangosan, és le is hanyatlik a földre hozzá. Néha kicsit túlreagálja a dolgokat, és verekszik és pfffújtat, ha csalódás éri, meg fenyegetőzik a mutatóujjával, mint egy pedellus, és úgy táncol, hogy ingatja a fejét vagy topog a lábával, egyszerre még nem megy neki. Jaj! Annyit lehet rajta szórakozni.

Meg aztán az is jaj, hogy a Jancsi kezét megharapta a teve az állatkertben, de szerencsére nem esett baja. Csak nagyon sírt szegényke! de aztán azt nyilatkozta, hogy tetszett neki a teve, és nem haragszik rá, viszont rám igen. De igaza van, mert én vittem a fenevad közelébe. Jaj!!!

Oltás, álomkór, porszívó

A Miska 15 hónapos lett nemrégiben, és ennek örömére kapott valami kötelező oltást, aminek inkább utána se olvasok, mert kötelező, és jobb nem is tudni, hogy más országokban rég betiltották vagy hogy igazából a magyar népet akarják behelyettesíteni idegenekkel, úgy hogy a magyarokat oltással elteszik láb alól. Mindenesetre amióta megkapta a Miska ezt az oltást, a cumijával és a rongyával mászkál fel alá a lakásban és néha lefekszik kicsit, például a konyhakőre. Remélem nem cserélték ki egy idegenre, és ez csak átmeneti. Mondjuk az oltástól lázas lett, attól meg taknyos, meg amúgy én is úgy érzem magam, mint aki 15 hónapos oltást kapott, szóval lehet, hogy a hidegfronttól vagy mitől is van. Mindenesetre jó lenne már, ha nem lenne ilyen kótyagos, ráadásul ugye taknyos is, ezért naponta többször le kell terrorizálni a porszívóval, amit én nem is tudom, hogy hová tesz egy gyerek magában. Van ugye az anyukája, akit szeret, és aki szereti őt, aki gondoskodik róla, enni ad neki, játszik vele, de naponta párszor átváltozik, leteperi őt, a kezeit hátracsavarja és az orrába dug egy üvegcsövet, és berregve kiszívja a kis taknyocskáját. Aztán hirtelen visszaváltozik, és megint muffint süt a frissenvasalt kötényében. Ez szerintem feldolgozhatatlan. A Miska mostanában verkedős is lett. Lehet, hogy emiatt, vagy mert mivel folyton taknyos, nem mehetünk ide-oda és már halálba unja magát itthon, és még az unokatestvére is Afrikába utazott, pedig vele, mivel takony és bacilusközösségben élnek, betegen is találkozhat. Szóval szegény Miskára rájár a rúd mostanában, pedig olyan cuki!

Az ovi

Mondtam, hogy az oviról még fogok írni, akkor hát legyen is így.

Előszöris, az ovi szó hallatán a Jancsi minden körülmények között széles vigyorra vált, és testhelyzettől függetlenül táncolni kezd. Szóval az ovi megkérdőjelezhetetlen részévé vált az életünknek, pedig egy évvel ezelőtt azt mondtam volna, mi van? méghogy a Jancsi oviba? még mit nem!... meg ilyesmik. Aztán ez lett belőle. Most heti 3 napot jár, mert a többi napon a tornára próbálom fektetni a hangsúlyt, ha a Miska hagyja, ugye. Eddig az volt, hogy ebéd után hazahoztam, de most próbáljuk azt, hogy ott alszik, és aztán hozom el, mert ott már mindig pont elalélt, mire jöttem én, amitől totál felpörgött, és örömében, hogy velem lehet, már itthon nem is akart aludni. Akkor tehát, gondoltuk, aludjon ott, és majd frissen kipihenten tettre készen jön haza, de jó lesz. Hát persze, hogy egy szemhunyás nem sok, annyit nem alszik. Mondjuk, ki az, aki úgy emlékszik, hogy valaha is aludt az oviban? Én még ilyen emberrel nem találkoztam, noha nekem, aki szintén így emlékszem, úgy tűnt annak idején, hogy a többiek aludtak, most meg senki sem ismeri be. Na mindegy, szóval nem alszik, remélem majd megszokja és fog, mert tényleg praktikusabb lenne, ezer okból. Ha meg nem, akkor mindegy, akkor majd hazahozzuk aludni. De ez csak egy ilyen kis aktuális ügy, az oviról általában akartam szólni.

Tehát. Van tizenegy gyerek, és azt hiszem 7 felnőtt, de ők nem egyszerre, egyszerre, nem is tudom hányan vannak bent, talán négyen-öten. Még ezt se tudom, na...

De ők mind annyira helyesek, vagányak, kreatívak, nagyon nagyon szeretik a kis tanítványaikat, folyton puszilgatnak valakit, amikor látom őket, arcizmuk se rezdül, ha valaki lehányja vagy összenyálazza őket, mármint, ha a gyerekek közül valaki. És nagyon profik. Minden nap van egy közös csoportos foglalkozás, ami vagy egy mese feldolgozása, megtapasztalása, vagy zenélés, vagy mindenféle érzékszerveknek szóló ilyen-olyan ingerek, vagy mozgós, mondókázós. Ilyenkor nem csak az van, hogy árasztják az ingereket, aztán ők meg fogadják be, hanem csomószor nekik maguknak kell jelentkezni, ha akarják, hogy történjenek velük a dolgok, ki ahogy tud, lehet kiabálni, lelkendezni, nyúlkálni, kopogni, mindegy, csak jelezni kell, hogy te akarsz lenni a következő, akit megnyal a kutya, megszúr a tűpárna, betakar a pokróc, vagy megvilágít a játéknapocska... és akkor vannak napok, amikor azt mesélik, hogy a Jancsi lelkes volt, és aktív és részt vett, és kopogott, máskor meg, hogy inkább csak visszahúzódott, és figyelt. Milyen cuki már, ott ül az ovis csoportban, a gyógyszékecskéjében és kopog, hogy ő akar lenni a hóember legfelső gombóca, és akkor ő lesz, és nyakba veszik. Amúgy nem tudom ám pontosan mi zajlik, mert ezek öt hetente változnak, és én még az elején néztem ezeket végig, azóta már sok víz lefolyt a Dunán.

Aztán vannak egyéni foglalkozások, egy gyógypedagógia, egy torna, és egy látásfejlesztés per hét, de mivel nekünk három nap egy hét, ezért pont minden napra jut egy valami.

A gyógypedagógiai foglalkozásról mindig a beszélgető füzet tájékoztat. Ebben rögzítik ők képekben, tárgyakban, és leírásokban, hogy mi történt az oviban, főleg az egyéni játszáson, és mi is mindenfélét odaragasztunk meg írunk, hogy itthon mi történt, így a Jancsit mindenki megfelelően tudja kérdezgetni a máshol történtekről, és így könnyebben meséli el az élményeit. Tök jó ez a füzet, imádom, bár most egy kicsit szamócás eukaliptusz szaga van, mert az oviban beragasztották a szagos vattákat, amivel a szagolgatni tanultak, és be se tudom csukni, mert egy világító labdát is odacelluxoztak. A Jancsi meg lelkesen mesél, hogy ez volt meg az volt, és megmutatja a dolgokat a füzetében, és mindig megbeszéljük, hogy kit rakjunk bele, mit akar elmesélni az oviban. Na szóval ezen a foglalkozáson mindenfélét tapogatnak, gombot nyomnak, gombnyomással dalt választanak, és énekelnek, festenek és ragasztanak, labdákat hajigálnak, kommunikálnak, beszélgetnek az élet dolgairól. Csuda jópofa dolgok, amiket néha utánuk csinálunk itthon is. Egyszer a gombnyomós kommunikátort is hazaküldték a Jánossal, mert meg akarta mutatni, és azzal játszottunk két napig. Olyan volt, hogy háromféle dolgot rá lehetett mondani, vagy énekelni de csak valami rövidet, és akkor minden gombnyomásra más mondat vagy dal eleje hangzik el. Ez azért vicces, mert akár olyan tud lenni, mintha a Jancsi maga mondaná a dolgokat. Mondjuk elég bizarr volt azt játszani, hogy a Jancsi az én hangomon kiabál, hogy Mama gyere be a szobába és énekelj, szerintem neki is bizarr volt, nem csak nekem, de azért tök jó volt, mert abszolút motiválta arra, hogy akárhogy is, de megnyomja a gombot, mert csak akkor hallom meg, hogy hív. (Persze nem, mert amúgy ott álltam az ajtóban és néztem, hogy mit csinál)

Aztán van a látásfejlesztés, ahol sokszor mindenféle számítógépes figyelős és gombnyomós játék van, ami szintén tök jó, mert nagyon kell, hogy azok a kis kezek jól tudjanak tudatosan működni. Az egy teljesértékű kommunikációt tud eredményezni a jövőben, ha ő tud kezelni valami, akár spéci billentyűzetfélét, és látja, hogy azzal mit csinál a képernyőn. Magyarán tud gépelni vagy karaktereket kiválasztani és ráklikkelni vagy bármi ilyesmi. Szem-kéz koordináció egy szóval. Ez persze bonyolult, és összetett, de valahol itt kezdődik, hogy tudatosan nyúlkál gombok után, aztán majd meg kell tanulnia ügyesen is, hogy azt találja el, amit akar. De amúgy egyre jobban használja a kezeit, mostmár a jobbat is, amit eddig általában ökölben előre behúzva tartott. Most csomót nyúlkál vele és tapogat is, amit eddig csak a másikkal csinált.

Meg aztán van a torna, ami leginkább Bobath, és az ő esetében támaszkodás, gurulás (gyűlöli, utálja, de az oviban, még arra is hajlandó), fejemelés, mindenféle erősítő ügyeskedés. Jókat csinálnak, és nagyon szuper a gyógytornász is. Itthon is ilyesmiket csinálunk, de már nagyon várom a Borsóház megnyíltával járó új hullámot is.

Ezeken kívül pedig esznek vele naponta kétszer, szépen kanállal, oktatólag, fejlesztőleg, ami azt jelenti, hogy heti hatszor nem nekem kell, egy nem evő gyereket enni tanítani, ami azért elég nagy teher levevése a vállamról. És eszik velük ügyesen, és ők meg esznek vele ügyesen, szerintem nálam ügyesebben. Ez persze nem azt jelenti, hogy jelentős mennyiség csúszna le a torkán kanállal, de ez nem is fog egyről a kettőre menni, sőt 3000ről 4000re sem, de apránként egyre jobb lesz, remélem.

Ezeken kívül pedig van a szabadfoglalkozás, amitől eleinte aggódtam, de így már, hogy napi egy csoport és egy egyéni is van, plusz a két evés, még jól megérdemeltnek is tartom. Azt nem tudom pontosan, hogy ilyenkor mi szokott történni, de például olyanok, hogy összetesznek gyerekeket, hogy egymás közelében legyenek, figyeljék egymást, próbálják egymást megfogni, vagy úgy pozicionálják, hogy használja a kezeit vagy kelljen emelgetnie a fejét, vagy állítógépben állítják, hogy terhelve legyenek a csontjai, persze nyilván olyan is van, hogy hanyatt fekve táncol valami muzsikára, de hogy itthon mennyit csinálja ezt, azt el se merem mondani, tiszta ciki, de hát ez a kedvenc időtöltéseinek egyike.

Ráadásul a szabadfoglalkozásoknak köszönhetően barátai is vannak már, sőt állítólag két barátnője is, bár az óvónénik eddig csak egyről számoltak be.

Hát ilyen az ovi, nagyon jó kis ovi, reméljük, hogy megmarad a lelkesedés sokáig!

A Miska is

Igen igen a Miska is jól van, és nagyon aranyos. Nagyon! A két ünnep között járni is megtanult, ami teljesen döbbenetes, márminthogy csak úgy fogja magát, aztán jár, és kész, semmi különösebb rákészülés, hosszas kézenfogva járás, semmi, hanem először kettőt lépett, aztán harmincat, aztán már a küszöböt is át tudta lépni, végül már a rettenetes csizmájában is el tud jutni ide oda. És kifejlesztett egy nagyon hülye járást is, ilyenkor előre görnyed, hátul vannak a kezei, és kábé olyan, mint a tömbbizalmi bácsi, aki körsétája során ellenőrzi, hogy nem fociznak-e a virágágyás környékén a gyerekek. Szerintem ezzel direkt minket szórakoztat vagy lehet, hogy magát. Érdeklődési körébe tartoznak a konnektorok, elektromos zsinórok, mobiltelefonok, lehetőleg Iphone, a szappan, kutyák, macskák, más babák, kulcsok, a dévédé, amikor benyeli a lemezt, meg a fürdőkád dugója és a mandarin. Az autók és a távirányítók már nem annyira vonzzák, mint egykor, de ez egyáltalán nem baj, az viszont annál inkább, hogy meggyőződése, hogy neki szabad dugókat bedugni a konnektroba, és mindig úgy kell ráüvöltenem, hogy meg ne próbálja. Ilyenkor tovább próbálkozik a lábával, hogy hátha annak szabad, és amikor kiderül, hogy annak se, akkor leborul a földre és kesereg. Néha egy-egy játék is érdekli, de nekem az a gyanúm, hogy azt, hogy egy gyereknek műanyagból fröccsöntött játékokra van szüksége, azt egy gonosz pénzéhes gyáros találta ki.

Kicsit amúgy elkényeztettük, mert én afölötti aggodalmamban, hogy majd nem tudok a Jancsival tornázni és rendesen foglalkozni, vagy ha igen, akkor a kisebbik fiunk elhanyagolt lesz, rászoktattam őt, hogy mindig a rendelkezésére áll egy lelkes nagyszülő. Na ő ezt meg is szokta hamar, most próbálom megértetni vele, hogy a gyerekek néha egyedül is játszanak, szépen az anyukájuk és a bátyjuk mellett ülve. Ilyenkor ő, aki egyébként gyakran odabújik a Jancsihoz és és közben a szeretet hangján szól hozzá, ütlegelni kezdi szegény testvérét, aki semmiről sem tehet, csak nem tud még egyedül ülni, ezért kénytelen az én ölemben tartózkodni elég sokat. Ez a kisöcs pedig féltékeny, pedig neki kora gyermekkorától meg kellett volna szoknia, hogy van egy bátyja. Na mindegy, a helyzet nem vészes, csak, amikor leteszem a Jancsi mindkét kezét, nagy nehezen kinyitom a kis tenyérkéit, hogy támaszkodjon azokon, akkor jön a Miska, és felfejti onnan a Jancsi ujjait, mert szerinte az az izé , amint támaszkodik az az övé, és a Jancsi nem tenyerelgethet rajta csak úgy kedvére, az őt nem érdekli, hogy micsoda munkánk van abban a tenyerelésben. Ilyenek vannak, de amúgy minden egyes tettén csak nagyon vigyorgok magamban, mert annyira tetszik, hogy ezt is tudja, meg azt is, meg van neki kis saját egyénisége és saját kis aranyos arca, és jaj de cuki. De ezt nem kötöm az orrára, meg szoktam neki mondani, hogy nem bánthatja a Jancsit, amin mindig kiakad, nem azért mert csúnyán szólok rá, csak azért, mert nem hagyom verekedni, de aztán mindig rajtakapom, hogy odabújik a Jancsihoz, és búg a szeretet hangján. Mert neki van szeretet hangja, meg van egy koncentrálós búgása is, azt olyankor hallatja, ha dolgokat illeszt össze, vagy valamit lehámoz valamiről. Például, amikor mandarint hámoz, naponta úgy 10-12-t, aztán a a héját ki kell dobni a kukába , végül meg meg kell enni. Oli szerint mandarinná fog változni, de én remélem, hogy nem.

És ami a legjobb, hogy mostanában mindkét gyerek, ha teheti fél 9ig alszik reggel, és éjjel fel se kelnek, akkor is ha valaki, akkor a Jancsi. Soha nem reméltem ekkora szerencsét, pláne olyan kezdet után, amit a Miska diktált. Most ott tartunk, hogy ovinapokon, nekem kell mindenkit felkeltenem, hogy ne késsünk el. Borzasztó érzés, kezdve azzal, hogy én magam sem szívesen kelek fel. Mindig elkésünk. Mondjuk akkor is elkéstünk, amikor a Miska 5kor kelt. Na mindegy.

Szóval a Miska egy csudapofa, ezt tudnám még taglalni nagyon sokáig, de ezek leírva nem olyan érdekesek, mint élő egyenesben.

Még arról is be kell számolnom, hogy csinálunk ilyen igazi babamamás programokat is, mint például tornára járás , amire én azt hittem, hogy babamama , és majd a Miskát kell emelgetnem a fejem fölé amitől én erősödöm, ő meg okosodik, de nem, ez mama torna, csak ott lehetnek a babák is, akik nem hagyják tornázni a mamákat, legalábbis engem az enyim egyáltalán nem hagy, rajtam lóg, és ha meg, ne adj isten, még le is fekszem a földre, emelgetni a lábamat vagy valami, akkor azon teljesen kikészül és csak egy mandarinnal lehet megnyugtatni. Voltunk mondókázós babamama klubban is, de azt én nagyon untam, a Miska meg csak azért nem, mert a konnektor mellett ültünk. Ezt amúgy nagyon élvezem, hogy ilyen is van, hogy mi ketten a nagyvilágban, csak olyan átlagosan. De alig várom, közben, hogy a Jancsit is elvigyük ugyanezekre a helyekre, de majd erre is sort kerítünk.

Na és akkor végül a Miska meg ennyire cuki: